Üstökösfák

Az üstökösfák a fás szárú növények egyik alaktani csoportja: olyan cserjék, illetve fák, amelyek fotoszintetizáló levelei a törzs, illetve az ágak végein nőnek. Sok közülük pozsgás növény. Az ugyanilyen alakú pálmákat nem tekintik üstökösfának, a cikászokat viszont igen.

Származásuk, elterjedésük

Származásuk rendkívül változatos; egymáshoz látványosan hasonlító fajaik, nemzetségeik a legkülönfélébb ősökből fejlődtek ki konvergens evolúcióval. Így például:

• a dél-amerikai törzsszukkulens üstökösfák egyszikűek:
  • Espeletia spp.,
  • Culticium spp.,
  • Puya spp. fajokkal;
• az afrikaiak pedig kétszikűek; köztük az:
  • aggófűfélék közé tartozó Dendrosenecio és
  • lobélia (Lobelia)-fajok

dominálnak.^[1]

A törzsszukkulens fajok mellett vannak levélszukkulens csoportjaik és számos nem pozsgás növény is, mint például:

• a broméliafélék (Bromeliaceae) egyes fajai,^[2]
• a sárkányvérfa (Dracaena draco),^[3]
• az agávéformák (Agavoideae), több faja, különösen
  • egyes agávék (Agave spp.),^[4] és
  • a törzses jukkák (Yucca spp.), mint például a józsuéfa (Yucca brevifolia)
• a cikászok (Cycadophyta).^[5]

Megjelenésük, felépítésük

Törzsük rendszerint nem ágazik el. A törzsön rendszerint elszáradt levélcsonkokat viselnek, aktív leveleik pedig csomóban helyezkednek el a törzs (illetve a néhány elágazó fajnál az ágak) végein, a tenyészcsúcs (a csúcsrügy) körül. Rendkívül jellemző tulajdonságuk a törzs másodlagos vastagodása. Ennek intenzitása a különböző rendszertani csoportokban igen eltérő:

• a cikászoké kevéssé jelentős;
• a törzsszukkulens fajoké többnyire erőteljes;
• a sárkányvérfáé annyira jellemző, hogy egyik típusát erről a fajról nevezték el dracenoid megvastagodásnak.^[6]

Életmódjuk, termőhelyük

Többnyire silány, köves talajú, tápanyagszegény, szélsőséges hőmérsékletű, száraz termőhelyeken élnek, jellemzően a trópusi havasok paramo-növényzetében, ritkábban (mint például a józsuéfa) sivatagokban. Ezeken a helyeken igen nagy a napi hőingás: éjjelente nem ritka a -10 °C-os fagy, nappal a + 25 °C meleg. Ezért ezek a fajok igen tűrőképesek, de lassan növekednek.^[7] A zord éghajlaton hőszigetelésüket javítja, hogy elszáradó, gyakran szőrös leveleik nem hullanak le a törzsről. A fiatal levelek és a csúcsrügy fagyását gátolja, és egyúttal a köves váztalajon vízfelvételüket javítják a tömény, az ozmotikus nyomást megemelő sejtnedvek.^[8]

Enyhébb éghajlatú élőhelyeik jellemzően a kontinensektől távoli szigeteken vannak; a sárkányvérfáé például Makaronéziában.

Jegyzetek

Források

• Tankönyvtár: Növénytan