Plaza-egyezmény

A Plaza-egyezmény (angolul: Plaza Accord) egy nemzetközi valutapiaci egyezmény volt, mely Japán, az USA, Nyugat-Németország, Franciaország és az Egyesült Királyság között köttetett 1985. szeptember 22-én a New York-i Plaza Hotelben. Az egyezmény tartalma alapján valutapiaci intervenciókkal leértékelték az amerikai dollárt a német márkával, illetve japán jennel szemben.

Az egyezmény következtében a dollár jelentős leértékelődést folytatott egészen az 1987-ben aláírt, ezt az egyezményt felülíró Louvre-egyezmény életbe lépéséig.

Előzmény

Paul Volcker Federal Reserve elnökének szigorú monetáris politikája és Ronald Reagan elnök 1981–1984-es első ciklusának expanzív fiskális politikája megemelte a hosszú távú kamatlábakat, és tőkebeáramlást vonzott, ami felértékelte a dollárt.[1] A francia kormány határozottan támogatta a devizaintervenciót annak csökkentésére, de az amerikai adminisztrációs tisztviselők, például Donald Regan pénzügyminiszter és Beryl Sprinkel monetáris ügyekért felelős államtitkár-helyettes ellenezték az ilyen terveket, mivel az erős dollár bizalmat szavazott az Egyesült Államok gazdaságának. Az 1982-es G7 versailles-i csúcstalálkozón az Egyesült Államok beleegyezett a többi tag felkérésére, hogy tanulmányozzák a devizaintervenció hatékonyságát, aminek eredményeként az 1983-as G7 Williamsburg-csúcson Jurgensen-jelentés született, de az nem támogatta annyira a beavatkozást, mint a más vezetők remélték. Ahogy a dollár erősödése folyamatosan nőtt, és a kereskedelmi deficit még jobban nőtt, a második Reagan-kormányzat más megvilágításba helyezte a valutaintervenciót. 1985 januárjában James Baker lett az új pénzügyminiszter, és Baker segédje, Richard Darman lett a pénzügyminiszter-helyettes. David Mulford csatlakozott a nemzetközi ügyekért felelős új titkárhelyettesként.[1]

1980 és 1985 között a dollár körülbelül 50%-kal erősödött a japán jennel, a német márkával, a francia frankkal és az angol fonttal szemben, amelyek akkoriban a következő négy legnagyobb gazdaság valutái voltak.[2] 1985 márciusában, közvetlenül a G7 előtt, a dollár elérte a valaha volt legmagasabb értékét az angol fonttal szemben, amely érték még több mint 30 évig felülmúlhatatlan volt. Ez jelentős nehézségeket okozott az amerikai iparnak, de lobbitevékenységüket először a kormány figyelmen kívül hagyta. A pénzügyi szektor profitálni tudott az emelkedő dollárból, és az értékvesztés ellentétes lett volna a Reagan-kormányzat inflációcsökkentési terveivel. Gyártók, szolgáltatók és gazdálkodók széles szövetsége válaszul egyre nagyobb horderejű kampányt indított, melyben védelmet kért a külföldi versennyel szemben. A főbb szereplők közé tartoztak a gabonaexportőrök, az amerikai autóipar, az olyan nehéz amerikai gyártók, mint a Caterpillar Inc., valamint a high-tech cégek, köztük az IBM és a Motorola. 1985-re kampányuk kellő lendületet kapott ahhoz, hogy a Kongresszus fontolóra vegye a protekcionista törvények elfogadását. A kereskedelmi korlátozások negatív kilátása arra késztette a Fehér Házat, hogy megkezdje a tárgyalásokat, amelyek a Plaza Egyezményhez vezettek.[3][4]

A leértékelést a GDP 3,5 százalékát elérő amerikai folyó fizetési mérleg hiányának csökkentése, valamint az amerikai gazdaság kilábalása a nyolcvanas évek elején kezdődött súlyos recesszióból indokolták. A Paul Volcker vezette amerikai jegybankrendszer kamatemeléssel állította meg az 1970-es évek stagflációs válságát. A megemelt kamat kellően irányította a hazai monetáris politikát, és elhárította az inflációt. Az 1970-es évek közepére Nixon több OPEC-országot sikeresen meggyőzött arról, hogy az olajjal csak USD-ben kereskedjenek, és cserébe az USA regionális katonai támogatást nyújtott nekik. A dollár iránti nemzetközi keresletnek ez a hirtelen infúziója megadta az USD-nek azt az infúziót, amelyre az 1970-es években szüksége volt.[5] Az erős dollár azonban kétélű fegyver, előidézve a Triffin-dilemmát, amely egyrészt nagyobb vásárlóerőt adott a hazai fogyasztóknak, a vállalatoknak és az Egyesült Államok kormányának, másrészt az USA exportját is gátolta egészen addig, amíg az érték nem emelkedett. Az amerikai autóipar nem tudott talpra állni.

Következmény

Pogátsa Zoltán magyar közgazdász értékelése szerint a Pláza Egyezmény a japán gazdaság leállításaként értelmezhető tekintettel arra, hogy a japán jen felértékelése jelentősen növelte a japán exporttermékek árát annak exportpiacain. A magasabb előállítási árak rontották a jappán gazdaság versenyképességét ezáltal pedig előidézték Japán évtizedes gazdasági pangását. Az ország gazdasági pangását csak a 2012-ben megválasztott Abe Shinzo után Abenomicsnak keresztelt új gazdaságpolitikai megközelítés volt képes dinamizálni, mely unortodox eszközeivel újra beindította az ország gazdasági növekedését.[6]

Lásd még

Jegyzetek

  1. ↑ a b https://www.nber.org/system/files/working_papers/w21813/w21813.pdf
  2. ↑ Brook, Anne-Marie, Patrice (2004. május 18.). „Channels for Narrowing the US Current Account Deficit and Implications for Other Economies” (angol nyelven), Paris.  
  3. ↑ Hiscox, Michael J.. Global political economy, p. 65. o. (2005). ISBN 0-19-926584-4 
  4. ↑ Destler Henning. Dollar Politics: Exchange Rate Policymaking in the United States, pp. 105-130. o. (1993). ISBN 978-0-88132-079-4 
  5. ↑ How Petrodollars Affect the U.S. Dollar (angol nyelven). Investopedia. (Hozzáférés: 2024. február 8.)
  6. ↑ Győzött-e Japánban az Abenomics? | G7 - Gazdasági sztorik érthetően (magyar nyelven), 2020. szeptember 10. (Hozzáférés: 2024. február 8.)
  • Japán Japán-portál • összefoglaló, színes tartalomajánló lap